Az egy hónapos alkotói „válság” ideje alatt sokat töprengtem, van-e értelme az internetre kiírni a gondolataimat, miért nem mondom el azokat a páromnak, a családomnak, a barátaimnak vagy csak egyszerűen a papíralapú naplómnak. Biával is beszélgettünk erről, amikor is neki szegeztem a kérdést, szeretne-e blogot írni (most nem a Padlizsán a poggyászban indulására célzok, néhány hete hoztam fel a témát). Ő akkor arra jutott, hogy egy kicsit szüneteltessük a dolgot. Tiszteletben tartom a kérését, ugyanakkor nyitott vagyok az újbóli együttműködésre. Meghagytam számára a(z alkotói) szabadságot, egy kis teret és időt, hogy eldönthesse, neki való-e a blogolás, szeretne-e az internet népe előtt ilyen formában kitárulkozni.
Ami bennem felmerült a blogolással kapcsolatban, az egy másik megközelítés. Szeretek írni, szeretem, ha elolvassák a gondolataimat – bár a folyton fel-fel bukkanó megfelelési kényszerem miatt mindig van bennem egy kis egészséges izgalom a soraim fogadtatását illetően. Problémába akkor ütközöm, ha össze kell szedni a fejemben kószáló foszlányokat. Mindig a legalkalmatlanabb pillanatban és helyen jutnak eszembe a legfrappánsabb megközelítések. Például a játszótéren vagy amikor Zorkának a legnagyobb szüksége van rám, ezért minden mást félreteszek. Mire eljutok odáig, hogy a laptop előtt ülve formát adjak a z említett gondolatfoszlányoknak (amik belülről még hibátlanul hangzottak), már elszáll az ihlet. Másrészt manapság annyi hasznosabbnál hasznosabb (és kevésbé hasznavehető) blog/weboldal/közösségi média profil/influencer van, hogy joggal vontam kétségbe a saját írásaim szükségességét. Kell még egy hang az információdömping okozta zajban? És ha igen, miért (továbbmegyek: miért ÉN?)? Az alkotói válság és az eszmefuttatásom végéhez közeledve a válaszom egyértelmű IGEN lett. Meg is mondom az okát:
Lehet, hogy sokan sokfélét beszélnek, írnak azokról a témákról ,amik engem foglalkoztatnak – következésképp másokat is érdekelni fognak, de…
… a vélemények különbözőek, ahogy az emberek sem egyformák (milyen unalmas világ is lenne az).
Azt vettem észre, hogy gyakran a legnépszerűbb és elismertebb platformokon nem képviselik a magamfajta átlagember nézőpontját. A legutóbb az írassuk-e bölcsődébe a gyermeket kérdéskör kapcsán hallgattam egy podcastot, és végig azt vártam, mikor veszik fel az általam hordott szemüveget.
Találkozom olyan esetekkel, amikor szakemberek vagy az adott tárgykörben jártas, megbízható tudással rendelkező magánemberek tényként közölnek valamit, azonban nem szolgáltatnak mellé logikai magyarázatot, nincs alátámasztva az érvelés. Vegyünk például egy igencsak megosztó témát, a gyereknevelést. Erről mindenkinek van véleménye, és nálunk mindenki jobban tudja/csinálja/csinálná, pláne a (még) gyermektelenek. A szülők szeretnének tanácsot kapni egy bizonyos kérdésben (pl. hordozás), de a kapott (egyébként helyes) választ nem tudják elfogadni (pl. ne hordozd a babát kifelé fordítva), mivel az vagy ellenkezik az általuk ismert gyakorlattal (pl. mert az amerikai filmekben épp a kifelé hordozást hirdetik, egyébként a szomszéd is így hordoz, és az utcán még jópáran) vagy mert nem tájékoztatják őket az adott javaslat indokáról (pl. egészségtelen és megterhelő a baba számára a kifelé hordozásban ráerőltetett homorítás, illetve a külvilág felől érkező végtelen inger elől nem tud elbújni, nincs lehetősége a hordozó személynél menedékre találni). Kellő információ híján nehezen lehet jó döntést hozni, nem árt egy kis megerősítés, egy plusz hang, egy hiteles forrás (nyugi, utóbbi nem én vagyok, majd linkelem!;)).
Pörgetem az instát vagy a facebook-ot, és hamar sikerül rossz passzba kerülnöm a felém áradó tökéletességtől: tökéletes alak, tökéletes életmód, tökéletes munka, tökéletes nyaralások, tökéletes élet, tökéletes szülők tökéletes gyerekekkel (jajj de utáltam már kisiskolás koromban is, amikor valaki nagyképűen dicsekedett). Mentálisan és pszichológiailag sértetlen emberek, akiknek velem ellentétben szilárd alapokon áll az önbizalmuk, aminek nemcsak minősége hanem mennyisége is irigylendő. Nem szeretem a végleteket. Hiszek a hibázás lehetőségében. Ellenpéldaként persze ott vannak azok, akik elégedettek az életükkel, mégis van olykor valami, ami nekik sem sikerül, és ezt mutatják be a közösségi médiában. És ilyenekre is szükség van, hogy tudjuk, nem minden fekete vagy fehér, hanem a szivárvány összes színénél sokkal több színben pompázik. Ebbe szeretnék egy új színfoltot a magam esendőségével behozni. Az internetet, a tudást, a szépséget, a gyengeséget, stb. egyaránt lehet jó célokra használni.
Biának azt mondtam, hogyha csak egy ember elolvassa az írásomat/megnézi egy posztomat és hasznosnak, érdekesnek találja és segíteni tudtam vele, már megérte. Vadas János coach instagram oldalán (@kispapacoach_official) láttam egy bejegyzést, amiben – bár nem ez a fő téma, hanem a „Kaleta-ügy -, az influenszerek és az általa „inspirátoroknak” nevezett emberek közti különbségről ír. Az előbbiek a befolyásolók, az utóbbiak azonban értékteremtők. Itt olvashatod a teljes szöveget:
Ezeket a sorokat olvasva azonnal megszületett bennem a vágy, hogy inspirátor legyek. A jövőben ezért igyekszem az írásaimmal a problémák megoldására fókuszálni, valódi, értékes tartalmat szolgáltatni, a saját nézőpontomat bedobni a kalapba. Azt nem tudom megígérni, hogy az eddiginél gyakrabban jelentkezem, mivel a lányom elkezdte a bölcsit, én pedig visszatérek a bioboltba dolgozni. Nyilván a blog lesz az utolsó a rangsorban, amivel foglalkozni fogok, minden együtt töltött szabad percet igyekszem minőségileg kihasználni a családommal. A fontos momentumoknál, amikor szükségét érzem, itt leszek.
* A bejegyzésen kívül, a főmenüben látható kiemelt kép a Canva.com program segítségével, a szerző saját fotójával készült.
** A bejegyzésben elhelyezett képek a szerző (Kiss Alexandra) saját fotói.
*** A bejegyzésben szereplő ábrák a Canva.com képszerkesztő segítségével készültek.